A boldogságról ütőset írni az igazi kihívás – Interjú Áfra Jánossal

Fotó: Bach Máté

Áfra János még csak 29 éves, de már több kötettel, díjjal és referenciával rendelkezik, mint bárki nagymamája − na jó, nem viccelődünk, mint a vele egyidős költők többsége… A maximalista szerző nemrég egy teljes hónapot szentelhetett Berlinben csak az alkotásnak, a kiruccanást pedig még szinte ideje sem volt kipihenni, mi máris nekiszegeztük a kérdéseinket, amelyekre nagy örömünkre készséggel válaszolt is. Ösztöndíjról, színekről és metafizikáról beszélgettünk. 

Egy hónapot töltöttél a Literarisches Colloquium Berlinben. Mesélnél arról, hogyan jött a lehetőség és kikkel vettél részt a programban?

Az előző évi Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjnak köszönhetően jutottam ki Berlinbe. Az LCB egy különleges atmoszférájú irodalmi helyszín a Wannsee partján, ahol zavarba ejtően jól szervezett minden. Nem csak szállást adnak a különféle irodalmi rezidenciaprogramok és műfordítói workshopok résztvevőinek, hanem gyakran szerveznek itt kiállításokat, irodalmi esteket is, melyek többnyire belépősek, de rendre nagy közönséget vonzanak.

Heinrich Bölltől Thomas Bernhardon, Susan Sontagon, Paul Celanon és Bret Easton Ellisen át W. G. Sebaldig sok fontos szerző megfordult már itt, de fiatalok szintén kapnak fellépési lehetőséget. Velem is volt egy rövid beszélgetés, Szita Szilvia és Claudia Winkler – a visszajelzések szerint kiváló – fordításainak hála a verseim is hangot kaphattak németül, egy svájci szerző, Michelle Steinbeck olvasta fel őket, aki hosszabb ideig vendégeskedett az LCB-ben.

Magyarországon sajnos nincs ehhez fogható helyszín, pedig óriási élmény megismerkedni a világ különféle pontjairól érkező szakmabeliekkel, akik más-más okból, de hasonló céllal vannak egy helyen, hogy koncentráltan dolgozzanak egy könyv megírásán/fordításán.

Fotó: Pazonyi Dóra

Fotó: Pazonyi Dóra

Mivel töltötted az egy hónapos időszakot és mi a legnagyobb szakmai tanulság, amit megtapasztaltál odakint?

Itthon képtelen vagyok az írással következetesen foglalkozni, ezért volt fontos ez az időszak. Ilyenkor jobban feljogosítva érzi magát az ember, hogy a szokásos kötelezettségeket takarékra vegye. Sikerült haladnom, elkezdtem szerkesztgetni a következő kötet anyagát, kezd összeérni, már láthatóak a ciklusok és megvan a munkacím is: Alkalmi rítusok. Brückner Jánossal – aki a Magyar Képzőművészeti Egyetem után most az Universität der Künste Berlinen tanul Art in Context szakon – elkezdtünk közösen gondolkodni, ugyanis őt szintén nagyon foglalkoztatja a ritualitás, az élettérhez fűződő mágikus viszony, amire a frissebb szövegeim koncentrálnak.

Az LCB-ben egyébként mindenki csinálta a maga dolgait, volt, hogy napokig nem találkoztam senkivel. Nálam a hónap első felében az írás volt előtérben, miközben a város feltérképezésére, kulturális programjaira kevesebb időt fordítottam, aztán az arányok megfordultak, a galériák és irodalmi események kerültek előtérbe, ritkábban ültem az íróasztalnál, inkább töltekeztem, volt miből.

Bár nem sok összehasonlítási alapom van, de úgy tűnt, jogos a híresztelés, Berlin tényleg az egyik legfontosabb, legsokszínűbb kulturális centrum ma Európán innen és túl. Ugyanakkor az ott élő művészek nagy része szerint a város neve már inkább csak egy brand, a 2008-as gazdasági világválság óta sokat romlott a helyzet pl. a galériás színtéren, a megélhetéshez muszáj kifelé dolgoznia mindenkinek.

Az LCB-ben Michelle Steinbeckkel (fotó: Claudia Winkle)

Az LCB-ben Michelle Steinbeckkel (fotó: Claudia Winkler)

Hogy még egy kicsit az aktualitásoknál maradjunk: írói oldaladon te is megemlékeztél a Népszabadságról és többek közt azt írtad róla, hogy a lap szerkesztői gyakran „próbálták ráirányítani a szélesebb figyelmet a mai magyar irodalom fejleményeire, hogy ne csak egymás köldökét nézegessük”. Mit értesz ez alatt pontosan, és mit gondolsz, valóban képes volt változást generálni az orgánum ezen a téren?

Ha látványos elmozdulást nem is okozott, minden olyan felületnek örülnünk kell, amely nagyobb nyilvánosság számára is közvetít, illetve ajánl minőségi kulturális tartalmakat – például kritikák, interjúk segítségével –, ilyen volt a Népszabadság is. Mikor még működött az újság versrovata, talán ennél a lapnál volt a legnagyobb tétje a megjelenéseknek, hiszen – a néhányszáz példányban elkelő irodalmi havilapokkal szemben – tízezrek vették kezükbe ezeket a számokat, így biztos, hogy olyanok is olvasták a verseket, akik egyébként nem követik a kortárs irodalmat. A lap keresztrejtvényeiben pedig később sokszor tűntek fel kortárs munkák címei megfejtésként, ami szintén egy értékes kezdeményezés volt. A Népszabadság megszűnése mégsem emiatt súlyos probléma, radikálisabb következményei lehetnek a politikai sajtó egysíkúvá válásának. Mikor valaki azon örömködik, hogy egyik napról a másikra eltűnt a legnagyobb ellenzéki lap, lényegében a megkérdőjelezhetetlen hatalmi struktúrákat élteti az értékrendek, vélemények és reflexiók párhuzamosságával szemben.

Fotó: Bach Máté

Fotó: Bach Máté

Sokaktól hallani, hogy igazi maximalistaként élsz és dolgozol. A KULTer.hu alapító-főszerkesztője vagy, emellett az Alföld és a prae.hu szerkesztőjeként tevékenykedsz, írsz, tanítasz. Biztos kérdezték már, de minket is érdekelne: honnan ez a végeláthatatlan energia és hogyan működik nálad az időmenedzsment?

Az energiát a hitemből merítem, ez nem vallási kérdés, egy többdimenziós dolog, hiszek például abban, hogy tétje van ennek az egésznek, amivel foglalkozunk, hogy valahova vezet. Nem tudok nyugodtan aludni, amíg nem intézem el a szervezéssel, szerkesztéssel és egyebekkel kapcsolatos sürgős feladatokat, a saját szövegeimmel épp ezért ritkán tudok foglalkozni, havonta egyszer-kétszer, éjszaka, ha már minden lecsendesült. Érzem néha, hogy pengeélen táncolok, hisz szabadúszóként, rendes financiális háttér nélkül egyre nehezebb a szívügyemmé vált dolgokra koncentrálni, de inkább ez a kreativitásnak is teret engedő egyensúlyozás, mintsem a robot.

Fotó: Bach Máté

Fotó: Bach Máté

Neked köszönheti létrejöttét a rendszerváltás után született fiatal költőket összegyűjtő kötet, az R25 antológia. Milyen indíttatások mentén jött létre a gyűjtemény és mi alapján választottad ki a benne szereplő szerzőket?

Az eredeti ötlet egy kötet előtti fiatal költőket népszerűsítő online összeállítás volt, ami a rendszerváltás 25. évfordulóján meg is jelent a KULTer.hu-n, s hamar tízezres olvasottsága lett. Gaborják Ádám, a József Attila Kör elnöke vetette fel, hogy bővítsem a cikket antológiává. Ekkor már fontosnak tűnt, hogy ne csak a személyes ízlésem domináljon, s a generáció kötettel rendelkező, népszerű szerzői is szerepeljenek a könyvben. A verseket ekkor már nem folyóirat-közlemények alapján, hanem a szerzők által javasoltak közül válogattam ki, de a szövegek közti dinamikát próbáltam hangsúlyossá tenni az elrendezéssel. Nagy volt a merítés, de mivel a címbe foglalt időintervallum nyitott, eleve nem lehetett teljes a válogatás, a megjelenés után rögtön feltűnt, hogy kihagytam olyat, akinek helye lett volna a könyvben. Azóta is folyamatosan tűnnek fel új tehetségek, de azt hiszem, a lényeg az, hogy ez a projekt sokak érdeklődését képes volt felkelteni a legfiatalabb magyar költészet iránt, és ez nem csak az antológia szerzőinek lehet hasznos.

Fotó: Hofgart Károly

Fotó: Hofgárt Károly

Legutóbbi kötetedben, a Két akaratban fajsúlyosan kidomborodik a szerelmi líra, mely egyre szélesebb utat tör magának a kortárs irodalomban, csakúgy, mint a sokáig szintén elhanyagolt közéleti líra. Hogyan látod a párkapcsolati témák jövőjét, van-e létjogosultsága a jelenben, milyen egyéni, kollektív szerepvállalások, pozíciók mentén körvonalazódhat napjainkban a szerelmi poétika?

Minden tematikának van létjogosultsága. Néhány éve hirtelen felerősödött az érdeklődés a közéleti líra iránt, aztán csillapodott, ám a migrációs válság körül megtapasztalt szituációkra és a jórészt tájékozatlanságon, félreinformáláson alapuló intoleranciára adott reakcióként ismét előtérbe került. Az egyes tematikák hangsúlyossá válásának és átmeneti eltűnésének van egy ilyen kiszámíthatatlan, a társadalmi jelenségekkel összefonódó dinamikája.

Tinédzserként mindenki a szerelmi életének megfogalmazásával van elfoglalva, ezért nehéz a szakma és a klasszikus műveltségű olvasók számára egyaránt elfogadhatóan írni párkapcsolati tapasztalatokról. Ezzel én is csak kísérleteztem, és őszintén szólva egyáltalán nem számítottam ilyen pozitív visszajelzésekre a szakma részéről. Ettől még nem akarom túljáratni a témát, pedig a szülői minták érvényesülésén, a félreértésekből és ritmuskülönbségekből fakadó konfliktusokon túl még számtalan rétege lehet egy kapcsolatnak, én főleg ezekkel foglalkoztam, de mondjuk a boldogságról írni valami ütőset, na, az kihívás.

Fotó: Bach Máté

Fotó: Bach Máté

Sokszor jellemzek verseket és köteteket színekkel. Te milyen színűnek látod a költészeted és miért?

Királykéknek, mert azt hiszem, a szövegeimben is van valami sötét tónusú emelkedettség.

Debrecen kulturális életének egyik meghatározó alakja, szervezője vagy. Milyennek látod a várost most, történt-e előrelépés az irodalomnépszerűsítés kapcsán az elmúlt években? Ha igen, te magad hogyan járultál mindehhez hozzá?

Alulról jövő kezdeményezésekben nincs hiány Debrecenben, kialakult itt egy fiatalos közeg. A KULTer.hu csapatával például már jó pár éve visszük a Campus Fesztivál összművészeti helyszínét, s aktualitásokra koncentráló tudományos konferenciákat is szervezünk. A klasszikus irodalmi nagyrendezvények és programsorozatok is egyre népszerűbbek Debrecenben. Aki tudja, hol keresse, talál kedvére való kulturális eseményeket, bár a progresszivitás terén még van hova fejlődnie a városnak. Mi azon dolgozunk, hogy szélesedjen a választék, keressük a potenciális érdeklődőket, folyamatosan együttműködünk a helyi irodalmi körökkel, s hívunk fellépőket a Kárpát-medence minden szegletéből, megjelenünk különböző helyszíneken, a Nagyerdei Víztorony pedig a KULTerdő című programsorozat által fontos találkozópontunkká vált, ebben a hónapban négy rendezvényünk is van itt.

Fotó: Kőmíves András

Fotó: Kőmíves András

Ha megváltoztathatnál egy (vagy több) dolgot a kortárs magyar művészeti életben, hozzáállásban, mi lenne az?

Vaskos könyvet lehetne írni a mai magyar kulturális élet anomáliáiról. A legkardinálisabb dolog, amit el kéne érni, hogy ne a politikai fejleményeknek való kiszolgáltatottság és az érdekharcok határozzák meg a művészek mindennapjait. Bárcsak ne lehetne újra meg újra politikai ideológiák eszközévé/áldozatává tenni a művészetet. Szeretném, ha a körülmények lehetővé tennék, hogy a szakmaiság, a szövegek legyenek a központban, ne pedig a financiális problémák és a terméketlen gyűlölködés miatti aggodalmaskodás.

Ismeretes, hogy vonz a metafizika. Hogyan hat a költészetedre, illetve milyen új utakat nyitott meg ez a perspektíva számodra művészként és emberként?

Élmények szintjén hamar része lett az életemnek, alakított ez a fajta érzékenység/őrület. Kisgyerekkoromban gyakran összekevertem az álmokat és víziókat reális eseményekkel. Sok korai emlékképre még most sem találom a racionális magyarázatot. Egyébként nem szerettem és nem is tudtam rendesen olvasni, amíg kezembe nem akadt néhány metafiziai kérdésekkel foglalkozó könyv. Ennek a kamasz koromban tudatosult érdeklődésnek sokat köszönhetek, egyrészt sikerült stabilizálni magam a családi tragédiák után, magyarázatokat találtam, másrészt az olvasmányélményeken keresztül kerültem közelebb később a szépirodalomhoz. Talán nem szembeötlő, de az első két könyvem jócskán magán hordozza ennek az érdeklődésnek a nyomát, s ez alighanem fokozódni fog.

Fotó: Bach Máté

Fotó: Bach Máté

Mik a terveid a közeljövőre nézve, min dolgozol jelenleg?

Mágikus, ráolvasásos szöveghagyományokat aktualizáló szövegeken dolgozom, ezekből áll majd – és remélhetőleg jövőre meg is jelenik – a harmadik könyvem. Egy környezetvédelmi tematikájú mesedráma megírása is tervben van, ami felkérésre készül. Hosszú ideje törekszem a környezettudatos életmódra, ezért úgy éreztem, van relevanciája, hogy ezzel kísérletezzek. Már összeállt a fejemben egy regény alaphelyzete is, ennek a megírása viszont inkább középtávú terv.

Legyél te az első hozzászóló!