„Az olcsó ruhákkal együtt sokak szemében a divat maga is leértékelődött” – Garam Judit interjú

Ma már korántsem egyértemű, hogy ruhát valaki nem egyetlen szezonra, hanem hosszú évekre vásárol– Garam Judit a Nubu alapítójaként az utóbbi évtizedekben az első sorból figyelte az európai divatipar átalakulását és úgy érzi, Magyarországon ruhatervezéssel leginkább szerelemből érdemes foglalkozni. A vadonatúj tavaszi-nyári kollekcióval jelentkező minimalista designer-márka vezetőjével öltözködési jelnyelvről, elbukó státuszszimbólumokról és Budapest kibontatlan potenciáljáról is beszélgettünk.

nb6

Mennyire érzed tervezhető üzleti területnek a divatot Magyarországon?

Hullámvasút. A helyzet az, hogy Magyarországon a rendszerváltozást követően elég sok cég beömlött az országba, sok márkának nyílt lehetősége piacot foglalni. Az igazi győztesek azok a tőkeerős multinacionális cégek voltak, melyek nagy árréssel, mégis jó áron kínáltak divattermékeket.

Az olyan vállalkozások, mint például a Nubu, melyek kis szériában, egyedi designer ruhákat készítenek már jóval kevésbé találják meg a számításaikat. Ennek az egyik oka persze az, hogy ezt a kategóriát a többség pénztárcája általában nem engedi ugyanakkor, aki Magyarországon tehetősebb, az sem biztos, hogy nyitott a designer termékekre és inkább a jól bejáratott, nemzetközi márkákat részesíti előnyben. Az öltözködés azonban, mint külsőség a világon mindenkor és mindenütt státuszszimbólumnak számít, mely az emberek egy részének a mai napig fontos.

nb2

Mit jelent ma, ha valaki magyar designer ruhadarabok mellett teszi le a voksát?

Ezt valószínűleg vásárlói statiszkákból vagy a kívülálló szempontja alapján pontosabban meg lehetne fogalmazni. Az én víziómat leginkább saját magamból táplálom és lényegében nem takar mást, mint a az abba vetett hitemet, miszerint az ízlésnek, az igényességnek az öltözködésben is meg kell nyilvánulnia. Aki igényes arra, hogy mit eszik, hogy milyen környezetben él, az arra is oda fog figyelni, mit visel.

Magyarországra persze nehéz ráhúzni ezt az egységet, mert amíg nyugatabbra generációk óta adott a fenti embertípus, itthon gyakran még mindig az életmódtól szeparáltan kezelik az öltözködést.

nb1

Tervezőként miként változott a szabadságról alkotott képed a Nubu indulása óta?

A divat iparág és mint ilyen, szorosan összefügg a kereskedelemmel. Innentől kezdve egy márka üzleti jelenség, amely életében a pénzügyeknek kulcsszerep jut. Ez pedig korlátozza a szabadságot.

Ha összehasonlítom magunkat egy nemzetközi divattervezővel, ő a lokális piacán a mienkhez hasonló szakmai ismertséggel és elismertséggel már beindított egy automatikus reakciót: a saját országában több városban, több áruházlánc kínálatában is jelen van és tömegével érkeznek hozzá a felkérések. Magyarországon Budapesten kívül sajnos nincs olyan mértékű vásárlóerő, akikre építeni tudnánk, Budapest pedig nem Milano, nincsen áruházkultúrája, így márkaként lényegében a forgalmazásról is magunknak kell gondoskodnunk. Ez nagyon megnehezíti a helyzetet.

nb4

Mennyire tudod magadban elkülönítve kezelni a tervezői éned és az üzletasszonyt?

Semennyire. Már az első ötlettől kezdve igyekszem a kettőt összeolvasztani: a személyes ízlésvilágomban olyan ruhák szerepelnek, melyeket jó viselni és harmóniát teremtenek, mindemellett pedig abban bízok, hogy ez a gondolatiság kereskedelmileg is megállja a helyét.

A kérdés persze az, mit nevezünk sikernek: hiszem, hogy a Nubu világviszonylatban valós potenciált rejt magában, ugyanakkor a nyers számadatok alapján mindezt Magyarországon kibontani nagyon nehéz.

Hogyan viszonyulsz a tömegdivat-fogyasztók karakteréhez?

A nyolcvanas években jelentek meg először olyan nagy cégek, mint például a Zara-csoport vagy a H&M a saját országhatáraikon kívül és nyomták le az olyan – talán kicsit drágább, de kategóriájukban piacvezető – márkákat, mint az olasz Stefanel, a Benetton, melyek egy minőségibb tömeget szólítottak meg. Én azt gondolom, ahogy ezek a cégek letarolták a piacot, jót és rosszat is hoztak magukkal. Jó az, hogy immár az átlagember is talán jobban öltözöttebb, mint például a nyolcvanas években, mikor ez még valós társadalmi státuszt jelentett, mert nem mindenki engedhette meg magának a harmonikus ruhatárat.

Ugyanakkor a többség még mindig kizárólag az árhoz viszonyít, így az olcsó ruhákkal együtt sokak szemében a divat maga is leértékelődött. Ma már nem jellemző a ruhák tisztelete, leárazáskor a földről tépik fel a cuccokat, ha pedig valamit megveszel és pár hét után kilyukad, csak legyintesz és azzal a lendülettel dobod is a kukába.

Már nem egyértelmű, hogy vigyázol a ruhákra, hogy nem csupán egy szezonra, hanem hosszú évekre szerzel darabokat. A Nubunál sok olyan tervezésünk van, melyeket én magam is évek óta hordok, mert szépen illeszkednek az aktuális szezonokba és hidat képeznek kollekció és kollekció közt.

Vannak ugyan vintage üzletek, amelyek révén sok ruha visszakerül a körforgásba – mely darabok egyébként a mai napig tartják az értéküket és gyakran az árukat is –, de a multicégek állandó leárazásai jelentik a megkerülhetetlen fősodrot. A kampányaik célja is az, hogy az emberek ne kötődjenek egyes ruhadarabokhoz, hanem folyamatosan újakat vegyenek. Azonban nem is ez a legnagyobb probléma hanem, hogy manapság a nagyon olcsó, tömegtermékekből élő-és a luxusmárkák közt csak egy rettentő vékony sáv a designer-középkategória.

nb3

Mi a legnehezebb egy-egy alkotásod elengedésében?

Több olyan művész is van környezetemben, akinél éreztem már úgy, hogy ugyan elkészítette egy művét és várta, hogy valaki megvegye, mikor már ott áll vevő, mégsem képes eladni az alkotását. Esetemben, mikor egy kollekció kikerül az üzletek polcaira, csak azt remélem, hogy minden darab megtalálja a megfelelő tulajdonosát és hogy valamilyen váratlan, véletlenszerű szituációban még viszont láthatom. Nagyon jó érzés, mikor felbukkan egy-egy ruhám olyan helyeken és embereken, akikre soha nem is gondoltam volna.

 Szerző: cz

Legyél te az első hozzászóló!