Bárcsak még mindig ott csókolóznánk a sötétben

13442573_1131827410209160_1679139797717046677_o

A hétvégén lezajlott az 1. Kolorádó fesztivál, amiről már sok infó kiderült előzetesen, azt azonban továbbra sem tudta senki, pontosan mit várjon az egésztől, hiszen ez volt a rendezvény első etapja. Szóval jól sikerült-e az ominózus belpesti fesztivál a budai hegyekben, és elindult-e valami új hagyomány a fővárosi alter arcok között? Szerintem abszolút. Figyelem: szubjektív élménybeszámoló következik.

Bevallom őszintén, eleinte kicsit féltem a Kolorádótól, mert a korábbi leírások és interjúk alapján úgy tűnt, az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen: erdei fesztivál, de mégis könnyen hazajuthatsz a saját ágyadba, feltörekvő, alternatív, de azon belül a legnépszerűbb előadók, kúl emberek és cserkésztábor-hangulat, számháborúval, játékokkal és sok-sok bulival – mi ez, ha nem a pesti hipszterek tökéletesre csiszolt utópiája? Féltem tehát, hogy az erős hype majd visszaüt, és a Kolorádó nem tudja megugrani a magasra pakolt mércét, de végül – a néhány apróbb bökkenő ellenére is – kiderült, hogy az aggodalmam feleslegesnek bizonyult.

13490580_1133813353343899_4709225018649054394_o

Csütörtök este értem ki a fesztiválra, és az első napi, mérsékelt látogatottsággal teljesen gördülékenyen ment minden: amint felértünk a parkolóba, ahonnan indultak az ingyenes shuttle buszok, egy önkéntes már messziről barátságosan integetett, hogy „gyertek, van még hely a most induló buszban” – tényleg olyan volt az egész, mint amikor egyedül belépsz egy ismeretlen kocsmába, kicsit zavarban vagy, de aztán meglátod az egyik asztalnál a barátaidat és onnantól úgy érzed, hazaérkeztél.

A beengedéssel sem voltak parák, maximum 10 percet álltunk sorban a fél 9 körüli csúcsidőnél, így kellemes csalódásként ért, hogy bár késve indultam el otthonról, mégis simán beértem a Szabó Benedek és a Galaxisok koncertre. Ha én is azon külföldi látogatók közé tartoztam volna, akik a városnézés alatt bukkantak rá a fesztiválra (ami egyébként mennyire menő már? Én utazáskor sose találom meg ezeket az alter aranybányákat), biztos nem mondtam volna meg, hogy egy olyan rendezvényen vagyok, aminek néhány órával ezelőtt volt a világpremierje.

13483231_1132650883460146_4003920017370040629_o

Benedekék király koncertet adtak, de hiába ők az egyik kedvenc magyar bandám, a katarzis itt most elmaradt. Én biztosan megcseréltem volna őket az utolsó estés Csaknekedkislánnyal, mert Csepella Olivérék dalaira akkor is lehetetlen nem táncolni, ha mindössze néhányan lézengenek körülötted, a Szabó Benedek-dalok viszont csak úgy ütnek igazán, ha körbenézel és nem látsz mást, mint több tucat, hozzád hasonló embert, akik ugyanolyan átéléssel kiabálják, hogy „akármilyen meglepő, mégiscsak ezek a legszebb éveink”, éppen ahogy te is teszed – ez viszont a csütörtöki lézengés miatt itt nem annyira jött össze.

Másnap estére érezhetően túl voltunk a bemelegítő körökön: már a vécékből is elfogyott a papír, illetve a tömeg is jóval nagyobbra duzzadt – de még így sem volt idegesítő vagy fullasztó. Este az iamyank live band, majd az Elefánt kellőképpen hangulatba hozta a közönséget, hogy aztán fél 12-től elkezdődjön a Fran Palermo fellépése, és mindenki elkezdhessen tombolni a Z-generáció magyaralter himnuszaira. Merthogy tényleg így történt, a zenekar szerintem magasan a legjobb koncertet adta az egész fesztivál alatt, a teljes Gólya udvar egy komplett tánctérré alakult – egyértelmű volt, hogy itt érkeztünk el a tetőponthoz.

13411969_1131827523542482_5822248597026349040_o

Ennek fejében másnap, odafelé a villamoson tudatosítottam magamban, hogy ne csalódjak akkor se, ha ma nem fog a fesztivál olyan magasra szállni, mint tegnap. És valóban, a pénteket az utolsó este nem überelte, pedig a Ricsárdgír és a Csaknekedkislány is kellően bepörgette az estét, de utána már nem sok maradt a jóból. Elég hervasztó volt, hogy a koncertek után, az utolsó éjjelre nem jutott más, mint két színpadnyi techno – ami persze nagyon jó zene, körülbelül 20 percig. Elvileg a Gólya színpadon lett volna egy jó buli azoknak, akik nem kérnek a négynegyedekből és inkább maradnának a jól bejáratott, gólyás slágerszámok mellett, de a csúszás miatt a Jordán Adél és a Puszi koncertje, valamint a cuccok pakolása annyira elhúzódott, hogy fogalmam sincs, ebből végül lett-e valami, mert inkább hazamentem.

A híres-neves buszos/hazajutós incidensről én nem is szeretnék szót ejteni, mert megtették már előttem százan a fesztivál Facebook-oldalán, arról nem is beszélve, hogy a Kolorádó egyik nagy előnyének, a fesztiválviszonylatban barátságos italáraknak hála én észre se vettem éjjelenként, hogy itt most krízishelyzet van, nem pedig egy, a fesztivál arculatába tökéletesen beleillő cserkészkihívást kaptunk a nyakunkba, így a vaksötétben való erdőszéli bolyongás nekem tökre egy jó kalandként maradt meg.

13502620_1133813550010546_1381797568633709785_o

Közös EB-nézés

Alapvetően elég bulis arcnak tartom magam, de a körülmények mindig nagy szerepet játszanak abban, hogy az adott estére shoegaze sadgirl válik belőlem vagy egy Dora, a felfedező-áthallásos Cyndi Lauper. Viszont a Kolorádó mindhárom napján az utóbbi érvényesült, mert bár igaz, hogy ugyanazok a helyek települtek ki, ahol egyébként is tölteném a hétvégét, és ugyanazok a félig ismerős arcok mosódtak bele az éjszakába, akik máskor is felbukkannak a Kertész-Nyár-Akácfa utca Szentháromságában, meglepően felszabadító volt, hogy akármerre néztem, zöld és természet fogott körbe, hogy nem volt térerő, így senkit nem láttam telefon mögé bújva, lélekjelenlét nélkül, és hogy – az előbb megfogalmazott kritikák ellenére is – király zenéket fedezhettem fel. Ennél több pedig nem is kell ahhoz, hogy a Kolorádót évek óta az egyik legjobb nyárkezdő bulinak lehessen elkönyvelni.

Fotók: Szemerey Bence (Kolorádó Facebook)

Legyél te az első hozzászóló!