,,Csak akkor fog menni, ha mindenáron elkötelezett vagy” – interjú Abonyi Almával

A PS Magazin téli számában már olvashattatok egy interjút Abonyi Almával, most viszont egész terjedelemben mutatjuk a szöveget, illetve a hozzátartozó képeket is! Az interjút Gedeon Andrea készítette.

Abonyi Alma képzőművész egy évvel ezelőtt alapította az Alma Abonyi márkát – az epoxy gyanta és egyéb extrém anyagok ötvözetéből készült táskákat és ékszereket készít. A brand első születésnapját egy rendhagyó fotósorozattal ünnepelte meg: Frák Peti fashion stylist-blogger, Kiss Miklós designer, képzőművész, art director, Marge énekesnő, Sümeghy Claudia, a Lucia Divatakadémia vezetője, Szegedi Kata fashion designer és Szőke Gábor Miklós szobrászművész vállalta, hogy modellt áll saját ruhájában egy általa választott helyen a kedvenc Phoenix kollekciós darabjával. Almával az elhivatottság fontosságáról, a kísérletezés szabadságáról és az időhiányról beszélgettünk – többek között azt is elárulta, hogyha nem a divat felé vette volna az irányt, akkor valószínűleg egy olasz faluban lenne kecskepásztor.  

Kezdjük a legelején. A szobrászatot nem épp nőies szakmának képzeli el a legtöbb ember. Hogyan jön el egy lány életében a pillanat, amikor ezt a pályát választja?
Én nagyon sokáig teljesen mást terveztem, leginkább a matematika és a kémia vonzott.  A kreatív dolgok ugyan nem álltak messze tőlem – édesanyám rajztanár, a kerámiázás meg a rajzolás nem volt sosem újdonság – mégis egy érdekes helyzet hozta el számomra a szobrászlétet. Egy régi barátom szörfözik, ő előállt a gimnázium utolsó évében, hogy készítsünk neki egy egyedi szörfdeszkát. Amikor az anyagok keresése közben beszabadultam egy boltba, azonnal szerelembe estem, és jött is a 180 fokos fordulat. A felvételi leadása előtt pár héttel módosítottam a Műszaki Egyetemről a Képzőre, az utolsó hónapokban rengeteget készültem, hogy sikeresen felvételizhessek – szerencsésre elsőre sikerült.

Mégis pályaelhagyó lettél: hogy lesz a szobrászból végül designer?
Azt gondolom, hogy nem csinálok mást most sem, csak a kiállított tárgyak nem hideg térben, egy posztamensen vannak – bár az első táskabemutatón pont posztamenseken voltak, a Phoenix darabjai (mosolyog). Alkalmazott művésszé váltam. Azt hiszem, leginkább az hiányzott, hogy szeressék a munkáimat, egyszerűen nem elégítettek ki a kiállítások, az, hogy megnézik a dolgaimat aztán vagy visszaviszem őket a műterembe vagy jó esetben el tudom őket adni.

Két év volt, mire elindult a saját márkád, előtte az anyagokkal kísérleteztél…    
Ez az, ami miatt egy másodpercig sem bántam meg, hogy a Képzőművészeti Egyetemre mentem. Az a hat év szabadság, ami az egyetem alatt megvolt, például hogy úgy robbantgathattam a műteremben, ahogy kedvem tartotta, ha épp rosszul kevertem ki az anyagot, semmiért nem cserélném el, sehol máshol nem tudtam volna megtenni. Az útnak, amit bejártam, pont ilyennek kellett lennie.

Azért merész vállalás volt egy huszonéves lánytól, hogy a saját neve alatt alapít egy márkát, tulajdonképpen mindenféle előzetes vállalkozásvezetési és divatipari tapasztalat nélkül.
Ezt nem gondoltam komolyan (nevet). Először fantomnéven indult volna el a dolog, de a Colabs-ben, ahová business and fashion workshopokra jártam, azt javasolták, mindenképp a saját nevem legyen a márkáé is. Az, hogy ez az egész mennyire könnyű vagy nehéz, útközben, a tapasztalatok alapján derült ki.

Az üzleti részét tehát próbáltad tanulni – gondolom, olyan kézikönyv nem létezik, hogy „Hogyan készíts szénszövetből és epoxy gyantából táskákat?”
Nincs, de majd megírom (nevet). A műanyag része elég új, a Képzőn is szinte tiltották – nem hogy tanulni nem tanulhattam, az is gondot okozott, hogy hol műveljem. Ami nagyon nehéz volt, az a súly kérdése, ami szobrászként nyilván nem okozott gondot – na meg persze a technológia. A Ferrari és a BMW használ hasonlót a gyáraikban, én meg egy kis műteremben próbálom kicsiben ugyanazt, ahol a szerszámok és a berendezések is másképp állnak rendelkezésre. Ez nagy kihívás volt.

Mennyire lehet ezt csapatban csinálni?
Úgy látom, hogy nagy ipari gépeket a későbbiekben sem tudunk majd használni, marad a kézi megmunkálás. Jelen pillanatban van két állandó gyakornokom, akik már elég sok mindent tudnak. Az a kérdés sokszor, hogy az ember kiben és hogyan bízik meg, kinek adja át azt a tudást, amit több év alatt saját maga szerzett meg, és tökéletesít folyamatosan.

2014 októberében lett egyéves a márka. Mik voltak az első év legszebb és legborzasztóbb pillanatai?
A formaszétszedések! Nekem azok mindig olyan pillanatok, mintha karácsony lenne: amikor szétcsavarozom, akárcsak ajándékbontásnál, sosem tudom, az van-e benne, amit akartam, vagy valami egészen más. A legszebb, amikor kinyitsz egy új formát, és azt látod, hogy tökéletes, aztán kinyitod a másikat és az egész egy rakás sz*r. Igazából minden nap van szép is, meg jó is – ha nem szeretném, és nem találnám meg benne a boldogságomat, akkor nem tudnék ennyit dolgozni vele. Olyan ez talán, mint egy drog – rajta vagyok a cuccon és nem tudok leszállni. (nevet)

Próbáltad másokkal is megosztani ezt a „cuccot”: 6 embert választottál, hogy mutassák meg a kedvenc Alma Abonyi táskájukat. Hogyan jött ez az ötlet?
Az elmúlt egy évben a visszajelzések sokat segítettek a bemutatódarabok továbbfejlesztésében, hogy hogyan legyen belőlük tökéletesen hordható táska. Volt egy markáns vélemény, ami azt jelezte, hogy nagyon tetszik az embereknek a Phoenix kollekció, de valahogy mégsem tudják elképzelni, hogyan lehet ezeket, a kampányképeken kicsit futurisztikus darabokat beemelni a mindennapokba. A barátnőm és egyben a márka PR embere, Andi állt elő azzal, hogy bár nagyon szeretjük a kampányképeket, időszerű megújítani őket, és ezt tehetnénk egy kicsit kevésbé hagyományosan. Ne a modell-művészeti alkotás vonalon menjünk tovább, hanem valódi embereket mutassunk a saját környezetükben, a saját ruhájukkal. A kiválasztottak mindannyian olyan, a divathoz (is) köthető szakemberek, akikkel együtt szerettem volna dolgozni – a végeredmény túlszárnyalta a kezdeti elképzeléseimet, nagyon elégedett vagyok. Lesz ennek folytatása is, már vannak ötleteim…

Alma_1

Kész a Phoenix ready to wear, és a következő kollekció előfutárai is megérkeztek ékszerek formájában. Milyennek látod a következő időszakot, honnan jönnek az inspirációk?
Azon kevés pillanatokban, amikor éppen nem a műteremben vagyok, akkor szinte minden inspirál. Rengeteg ötletem van, halmozódnak a titkos kis Pinterest boardjaimon a következő és az az utáni munkák inspirációi is. Időben van hiány nálam mindig… (mosolyog). Az Anorthic ékszerei kapcsán is igaz, hogy már körülbelül 2-3 éve tudom, hogy szeretnék valódi arany és ezüst lemezeket műgyantába önteni, csak még nem tudtam mikor és hogyan fogom ezt megtenni. Végül az idei Gombold Újra! apropóján, a cseh kristályok által inspirálva készült el az Anorthic kollekció, ami 2015 tavaszán fog megjelenni – utána már adta magát, hogy ezt a tervet is megvalósítsam. A szép formákhoz és a víztiszta anyaghoz az arany és az ezüst szépen kapcsolódott, így remek előfutárai lesznek a következő daraboknak. 2015-ben nagyon szeretném, ha a bemutatóterem aktívan működne, a többi kollekció készítése mellett külföld felé is nyitunk lassan. Megpróbálom nem túlvállalni magam, amit egyébként előszeretettel csinálok.

Az ember úgy képzeli el a szobrászok-művészek alkotásait, hogy próbálnak valami olyat létrehozni, amit előttük másnak még nem sikerült. Nyilván a divatban is fontos az egyediség, ugyanakkor ott mégiscsak beszélnünk kell egyfajta trendkövetésről. Ez mennyire fontos a számodra?
Ezek a táskák alapvetően nem szezonálisak, ezért nagyon fontosnak tartottam, hogy ne a futó irányzatokat fogjam meg, hanem egységes, klasszikus, mondhatni örökérvényű darabok készüljenek. A Phoenixnél szerintem nem figyeltem szinte semmire. Ott volt az anyag, ami mostanában persze egyre divatosabb – szobrászként néztem a formákat. Az Anorthic esetében megvolt az inspiráció – ott valóban egy kicsit nehéz volt, hogy olyat csináljak, amilyet előttem más még nem, de mégis működik.

Ha már a nehézségeket említed. A Phoenix eredeti jelentése mennyire jellemzi a márkát és téged?  Egy-egy kollekcióba bele kell halni, hogy megszülethessen?
Abszolút, azt hiszem, én minden projektbe belehalok egy kicsit – de ezzel valószínűleg sokan így vannak. Már a gimnáziumban is Főnixnek hívott néhány tanárom, mert év közben sokszor elporladtam, aztán végül minden sikerült.

Mennyire nehéz elengedni a munkát?
Nagyon. Múlt éjjel lamináltam álmomban, és mikor bementem a műterembe, kerestem is, hogy hol vannak a kész darabok. Azt hiszem, eléggé benne vagyok ebben (nevet).

Szobrászként is voltak sikeres munkáid – például a Brei utcatáblák vagy a Rézangyallal közös kollekció. Gondolkodsz azon, hogy újra aktív legyél ilyen módon is?
Abszolút. Egyre inkább – pont azért, mert ennyire beszippant az alkotás maga, jó egy kicsit kikapcsolni valami mással. A diplomamunkám anno egy útnak a vége volt, az feltette az i-re a pontot. Most az Anorthic táskáihoz konkrét kisplasztikai elképzeléseim is vannak, majd meglátjuk, mik születnek belőle. Illetve bútorokat is szeretnék még csinálni. Bárcsak sokkal több időm lenne…

Említetted az elején a Colabs workshopot, azóta a Lucia Divatakadémia képzésein is részt vettél – fontos neked, hogy képben legyél azokkal a dolgokkal kapcsolatban is, amik az alkotás mellett, azt körülvéve zajlanak?
Igen, nagyon fontos. Ezzel lehet, hogy a munkatársaimat őrületbe kergetem néha, de mindenről van véleményem, és szeretek mindennel tisztában lenni. Tudatos vagyok – már annak idején, az egyetemen is elterveztem, hogy naponta hány oldalt kell elolvasni egy könyvből, hogy a végére érjek, most ugyanúgy tervezek. Ez egyébként az egyik legjobb dolog, amit a mesteremtől tanultam, hogy tervezzek: mindig leírom, mit is kell egy adott napon megcsinálnom. Nagyon jó érzés kipipálni egy feladatot és nagyon rossz, mikor át kell nyilazni a következő napra. Egy hosszú távon sikeres dolgot szeretnék csinálni és nagyon fontos, hogy ennek minden részletével tisztában legyek. Ha nem is értek hozzá úgy, annyira kell, hogy értsem, hogy tudjam, ki az, aki nálam sokkal jobban fogja tudni csinálni, és vele dolgozzak.

A brand arculata és a Phoenix táskái első pillantásra letisztultak, határozott és elegáns benyomást keltenek. Ellenben ha valaki rád néz, egy nagyon pezsgő, mosolygós és beszédes kék hajú, kitetovált lányt lát – nem biztos, hogy erre asszociálnának először a tervező kapcsán a táskáidról az emberek. Miben különbözik a leginkább Abonyi Alma az Alma Abonyitól és mi az, amiben ugyanaz?
Alma Abonyi és Abonyi Alma minden látszat ellenére a lényeges tulajdonságaiban nagyon is azonos: provokatív, szokatlan, mégis erőteljes. Ahogy a személyem, úgy a művészetem is megosztó. Nem szeretem a közönyt és folyton a határokat feszegetem. Alkotásaimban és azt hiszem – a kicsit polgárpukkasztó – megjelenésemben is ez jelenik meg. Engem általában vagy nagyon szeretnek az emberek vagy ki nem állhatnak – valahogy így van a közönség az alkotásaimmal is. Vagy érti és értékeli azt a szemléletet és designt, amit képviselek, vagy elképzelni se tudja, hogyan lehet azt a fura objektet táskának nevezni…(nevet). Szerintem a táskáim pont annyira szokatlanok, mint én magam.

Ha nem szobrász lennél vagy nem táskákat készítenél, mit csinálnál? Gondolkoztál ezen valaha?
Igen, a mélypontjaimon szoktam. Két alternatíva van. Az egyik egy 300 fős olasz falucskában kecskékkel meg paradicsommal foglalkozni és a dolce vita. A másik a mérnöki vagy matematikus lét, de azt hiszem, azt nem bírnám. Nem is! Autószerelő! Imádok nyakig mocskos lenni.

Ha visszaszaladhatnál a három évvel ezelőtti énedhez, mit súgnál a saját füledbe?
Adnék magamnak három nagy pofont (nevet). A legfontosabb azt hiszem az, ha a saját kreativitásodra próbálsz támaszkodni és valamilyen szempontból 19-re húzni egy lapot – mivel nehéz kenyér a művészetből, az alkotásból megélni. Kell, hogy higgy magadban. Ha valaki nem szerelmes abba, amit csinál, amellett nem lehet kitartani a nehéz pillanatokban. Amellett, ami az ember élete, amellett is nagyon nehéz. Csak akkor fog menni, ha mindenáron elkötelezett vagy.

Szöveg: Gedeon Andrea

Peti_2
Frák Peti:

“Fiatalon azt hittem, vagány vagyok, úgy is mozogtam, viselkedtem, kommunikáltam. Most, hogy ténylegesen vagány lettem, elfelejtettem, hogyan is kell úgy igazán annak lenni. Ezt tette velem a divat, szilánkosra törte az énem, majd bő nyállal összetapasztotta.”

Peti_1
Clau_2

Sümeghy Claudia:

“Alkalmazni az ötujjas szabályt az életedben: megtalálni az egyensúlyt a család, a szerelem, a barátok, a karrier és az “én” között. Mert egyik ujj nélkül sem tudsz igazán erősen kapaszkodni. Ebben hiszek.”

Clau_1
SZGM_2Szőke Gábor Miklós:

“Gyerekkorom óta nagyjából változatlan a helyzet életfelfogásommal kapcsolatban, ez tulajdonképpen azt is jelentheti, hogy sokat nem fejlődök.  Kiskoromban volt egy aktatáskás üzletember korszakom, majd egy saját birodalom felett való uralkodás kezdett érdekelni, ami párhuzamosan együtt működött a melankolikus állatokat és egyéb saját lényeket létrehozó világommal. Mára ezek már összekapcsolódtak. Unom és kerülöm a mellébeszéléseket, inkább szeretek álmodozni elérhetetlennek tűnő dolgokról, ezeket tervezni, majd utólag észrevenni, hogy ezek rendszerint munkával meg is valósulnak.”

SZGM_1

Miki_1
Kiss Miklós:

“Gyerekkorom óta óriási erőt fektetek abba a hitbe, hogy számos Héraklészi tettet hajtsak végre a vizuális kultúrában egy Oscar Niemeyeréhez hasonlóan hosszú élet alatt. Mindezt tökéletes egyensúlyban, jó társaságban.”

Miki_2

Kata_2
Szegedi Kata:

“Minden esetben a város lüktetése inspirál, a folytonos megújulás és a kihívások keresése visz előre, nem szeretek unatkozni.”

Kata_1
Marge_2
Batta Zsuzsa – Marge:

“Amióta elsajátítottam az írást, dalokat szerzek zongorán, basszusgitáron vagy fuvolán – az ütős hangszerek a kedvenceim. Nagyon sokat utaztam eddigi életem során, a “B betűs városok“  a kedvenceim, mint Bécs, Budapest, Brugge vagy akár Brüsszel. Amióta áprilisban megszületett a kisfiam, Alfonz, ő az, aki a legjobban inspirál.”

Marge_1
Fotó: Mihály Zoltán

Legyél te az első hozzászóló!