Divat és modernkori rabszolgatartás: embertelen körülmények a sweatshopokban

Ha van megoldhatatlannak tűnő dolog a divatvilágban, akkor az a fast fashion működése. Mi, a magunk középosztálybeli kényelmes foteléből csupán annyit látunk, hogy szezonról szezonra jó áron jutunk hozzá a stílusos ruhákhoz az aktuális divat must have darabjai bárhol, bármikor elérhetőek. Trendinek lenni ma már nem kerül erőfeszítésbe. Nekünk. De vajon mi a helyzet a másik oldallal, akik mindezt lehetővé teszik számunkra?

Vannak a világban olyan jelenségek, amelyek esetében nem dughatjuk homokba a fejünket, nem mehetünk el mellettük szó nélkül. Ide tartozik a modernkori rabszolgaság is, amelynek egyik legnagyobb részét képezik a sweatshopok, vagyis a társadalmilag elfogadhatatlan munkakörülményeket biztosító üzemek az afrikai és ázsiai fejlődő országokban. A rengeteg munkás és az alacsony bérezés következtében ezek a gyárak képesek arra, hogy nagyipari mennyiségben állítsanak elő olcsó ruhadarabokat a világmárkák számára. Sajnos, aki eddig abban a hitben élt, hogy a menő, jó hírű brandek esetében a márkakultusz mellett az igényes előállítást fizetjük meg, az most csalódni fog, ugyanis más módon lehetetlen ekkora mennyiségű készletet termelni. Tehát az olyan mamutcégek, mint a Zara és az Inditex csoport, a H&M, a Nike, az Adidas vagy a Primark mind-mind részesei ennek. Ja, és ez a lista még reggelig folytatódhatna.

Amikor azt mondom, hogy elfogadhatatlan körülmények, bizony ne is szabjunk határt fantáziánknak a brutalitás kapcsán. Egy átlagos havi fizetés nem haladja meg a harminc dollárt, egy munkanap nagyjából tizenkét óra egy ebédszünettel, a fizikai és a verbális bántalmazás pedig megengedett a vezetőség részéről. Ehhez jön még a gyermekmunka – sok család iskola helyett dolgozni küldi gyerekeit a pénzhiány miatt. Szinte elképzelhetetlen, hogy ilyen létezik, pedig nagyon is létezik, és a legrosszabb az, hogy egész világ adja alá a lovat.

A médiában sajnos nem beszélünk róla eleget, néha azonban vannak példamutató próbálkozások. Legutóbb a Fashion Revolution nevű szervezet vírusvideója szólt nagyot: a felvételen két euróért lehetett pólót vásárolni egy automatából, a vásárolni szándékozóknak az automata a termék kiadása helyett azonban képeket mutatott a sweatshopokban uralkodó körülményekről. A legnagyobb port mostanság pedig az a néhány részes valóságshow kavarta, amelyben norvég divatbloggereket küldtek el egy hónapra kambodzsai gyárakba dolgozni. A jelenség viszont még így sem kap elég figyelmet, általában csak akkor kerül előtérbe, ha tragédia történik. A Rana Plaza nevű bangladesi gyár két éve dőlt össze, és nagyjából 1100 áldozatot követelt. A botrány itt is azért tört ki, mert nem sokkal később kiderült, hogy a világszinten hatalmas profitot termelő Primark is itt állíttatta elő termékeit.

Bár ezeknek a gyáraknak a külső szemlélődők által – érhető módon – nagyon negatív a megítélése, vitatható, hogy általánosságban véve tényleg annyira rossz-e ez a rendszer. Persze, logikusan rávághatnánk, hogy igen, hiszen a saját értékrendünk szerint embertelen körülményekről beszélünk, ugyanakkor a munkások legtöbb esetben önként mennek el sweatshop dolgozónak a kondíciók ismeretében. Ez pedig, akármennyire rossz belegondolni, azt jelenti, a többi megélhetési alternatíva még rosszabb számukra. A mélyszegénységből ez a leghatékonyabb kiút, ezért többen ügyes üzleti modellnek, a globalizáció hasznos találmányának tartják a világmárkák szegény országokra való építését.

Valamennyire ezt erősíti meg Raveena Aulakh, kanadai újságírónő, aki a már említett Rana Plaza tragédia után Dakkába, Banglades fővárosába utazott, hogy inkognitóban sweatshop munkásnak álljon. A DailyMailnek írt cikkből kiderül, hogy egy kilencéves kislány tanította be, akit a családja kivett az iskolából, hogy dolgozzon és pénzt keressen. Meem és a többiek napi 12 órát dolgoznak (pénteken fél nap szabadidő), havi huszonöt dollárért. A kislány pénzét egyenesen apjának küldik, ő pedig havonta egy csillámos hajcsatot és egy jégkrémet vehet magának a fizetésből. A riporter leírása szerint Meem sanyarú élete ellenére folyamatosan mosolygott. Büszke arra, hogy segítheti a családját, és az ő keresetével is kiegészítve a havi büdzsét, az ottaniakhoz képest jó körülmények között élhetnek. Egy másik dolgozó, a tizenhárom éves Taaniya pedig elmondta, hogy neki azért van szüksége a pénzre, hogy a családja anyagi megfontolásból ne adja feleségül egy idegenhez. Huszonöt dollár nem sok, de nekik arra elég, hogy saját magukat eltartsák. Így akármennyire is rossz ezt kimondani, tulajdonképpen egy groteszk win-win helyzettel állunk szemben: a munkások lehetőséget kapnak a társadalmi felemelkedésre, a nyugati ember pedig jó áron vásárolhat stílusos ruhadarabokat.

Ugyanakkor objektíven nézve egyáltalán nem jó ez így, pláne úgy, hogy a megoldás nem is lenne megterhelő: a DoSomething.org cikke szerint a vállalatoknak csupán 1,8%-kal kellene növelnie a termékek fogyasztói árát ahhoz, hogy megszűnjenek ezek a borzasztó kondíciók, ráadásul a vásárlók akár 15%-os áremelést is elviselnének annak érdekében, ha tudnák, hogy a termékek nem követelnek ennyi embertelenséget. Mégsem történik semmi, és személy szerint szkeptikus is vagyok annak kapcsán, hogy valaha is javulni fognak ezek a körülmények. Akárhogy is nézzük, egy bevált rendszer jött létre, és a világmárkák aligha inognak meg egy-egy munkásfelkeléstől vagy tragédiától, pláne, hogy Kína, Banglades, Indonézia, Kambodzsa és megannyi más ország emberei valóban rá vannak kényszerülve az alantas munkára. Így hát hiába a rossz helyzet, az emberek dolgozni fognak.

Engem leginkább az zavar, hogy nem hárul a jelenségre elég figyelem, pedig ezek a ruhadarabok ott vannak mindenhol: a divatblogokon, a magazinokban, az utcán, a szekrényünkben. Becsüljük hát meg jobban ruháinkat, ugyanis megannyi áldozatos munka rejlik minden egyes darab mögött.

Képek: Saybrook Productions, The Fableists, paulmadson.com

Szerző: Kovács Blanka

Legyél te az első hozzászóló!