„Magyarország korántsem annyira láthatatlan, mint azt sokan gondolják” – Interjú a Chimera-Project alapítójával

Nem elég csupán egy galériába beengedni, meg is kell tudni szólítani az embereket – Patrick Urwyler a budapesti Chimera-Project vezetőjeként minden erejével azon dolgozik, hogy a magyar kortárs végre nemzetközi piacon is láthatóvá váljék. A fiatal svájci kurátorral többek között a magyar műkereskedelem vadhajtásairól, Budapest újrafelfedezéséről és a kékvérű műértés lerombolásáról is beszélgettünk.

Milyen küldetéstudat szükséges ahhoz, hogy valaki saját galériát alapítson Budapesten?

Budapest még korántsem annyira telített, mint például Berlin, ahol bármibe is kezdesz, biztos lehetsz benne, hogy legalább egy ember már évek óta épp azt és épp úgy csinálja, mint ahogy te megálmodtad. Egy olyan közeg, mely túlkínálattal küzd pedig óhatatlanul önmagát ismétli. Budapesten ezzel szemben a mai napig találni olyan feltérképezetlen foltokat, melyekből iszonyatos motiváció meríthető: jó ötletekkel itt még lehetsz első, mert még senkitől nem rabolták el a szabad felfedezés élményét. Ez kétségtelenül vonzó.

Számomra egyértelmű volt, hogy csak úgy leszek képes valóban beágyazódni a budapesti művészeti életbe, hogyha egy galérián keresztül nem csak új színt, de új lehetőségeket is teremtek: segítek érvényesülni azon alkotóknak, akikkel hasonló vízión osztozunk.

Magyarország hosszú időn át szinte vak folt volt a kortárs térképén, miközben olyan, hasonló történelmi örökségből táplálkozó országok, mint például Lengyelország képesek voltak betörni a piacra. Ez pedig nem feltétlen a műkincspiaci tőkének, hanem az intézményesítésnek, múzeumok, alapítványok és galériák együttes rendszerének és együttműködésének köszönhető, amelyek segítségével valóban lehetséges alkotókat akár világszinten láthatóvá tenni.

A rendszerváltást követően a legtöbb kelet-európai ország azon volt, hogy kiépítse a művészeti intézményeinek hálóját, Magyarországon azonban elmaradtak a reformok, így az egész közeg lényegében átaludta a kilencvenes éveket. A jelen kezdeményezések – legyen bár szó infrastruktúráról, kutatásokról vagy a szakirodalom fejlesztéséről – talán épp azért lehetnek annyire intenzívek, mint amilyenek, mert a mai szereplők már tisztában vannak azzal, majd két évtizedes lemaradást kell behozniuk.

Mitől lehet ma kívánatos Budapest egy művész számára?

Az említett érintetlenségen túl Budapest hatalmas előnye a vállalható költségekben illetve a belvárosi ingatlanállományában rejlik. Egy barátomnak nem rég be kellett zárnia a galériáját Zürichben, mert képtelen volt a forgalmából rentábilissá tenni a vállalkozását. Svájc a csillagászati ingatlanárak miatt talán nem a legjobb példa, de ott van akár – az árakban már jócskán mérsékeltebb – Berlin, amely még mindig jóval meredekebb terep, mint Budapest, ha csak a galériával járó számlákat, a bérleti díjat vagy a munkaerőt vesszük alapul. Ez a város mindent megad ahhoz, hogy az ember anélkül kísérletezhessen, hogy irreális kockázatot kelljen válalnia.

A Chimera-Project hangoztatottan az avantgardból merít. Hogyan változott a műfaj jelentése az ezredforduló óta?

A szó maga, definíciója szerint korát megelőzőt jelent, ennél fogva az avantgardra mindig az utókor akasztja a jelzőt. Ma egyetlen, nagy felhőben élünk, melyben – hiába a sok kacifántos megnevezés – elmosódnak a műfajok közti korlátok. A galéria számára meghatározó konceptuális hagyomány a neo-avantgárdban gyökerezik, mely ma nemzetközi szinten is újra felfedezésre kerül: a Centre Pompidou idei katalógusa például a galériánkkal dolgozó Perneczky Géza fotómunkájából bontja ki a művészetről szóló elemzését.

A hetvenes és nyolcvanas évek Magyarországán az avantgard szorosan összefonódott az aktív társadalomkritikával. Milyen örökség ez a mai alkotók számára?

A társadalomkritika kortárs alkotóknál hol egyértelmű, hol kevésbé egyértelmű formában, de állandóan jelen van. Kútvölgyi-Szabó Áron nálunk jelenleg is látható tárlata a szűrők, a torzított látásmód köré épül, amelyet akár – manapság igen divatosan – betudhatunk az álhírek manifesztációjának. Ugyanakkor korábbi, Szabadesés című tematikus kiállításunk fő kérdése is  az volt, a világra adott reakcióink, melyeket maguktól értetődőnek érzünk, valójában mennyire függetlenek tőlünk: lehet-e relatív a szabadság?

Waliczky Tamás akkor egy installációval készült, melyben egy motor véletlenszerű algoritmusok alapján rángatott egy magatehetetlen, a külvilág láthatatlan erőinek kiszolgáltatott bábut. A galériánk azzal, hogy teret ad a tematikus kiállításoknak kifejezetten ösztönzi releváns kérdések, tematikák kibontását, mivel úgy gondolom, a kortársnak örök feladata kell, hogy legyen a társadalmi párbeszéd ösztönzése.

Milyen szerepet játszik ma egy kis galéria életében a közönségnevelés?

Örömtelinek tartom, hogy egyre nagyobb az átfedés a puszta érdeklődők és mindazok csoportja közt, akik valóban vásárolnak is kortárs művészetet. Szeretem úgy gondolni, hogy a közönség szolgálata főleg mentalitás kérdése: én már önmagában azért képes vagyok hálát érezni, ha valaki belép a galériába. Elvégre az a valaki megtiszteli a művészt és megtisztel engem azzal, hogy a saját idejéből áldoz. Épp ezért én nem ülhetek mogorván egy sarokban, hanem meg kell próbálnom válaszolni a művek kapcsán felmerülő kérdésekre.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ha valaki úgy kívánja, ne adnánk meg neki a kellő időt s teret ahhoz, hogy egyedül lehessen a tárlattal. Ugyanakkor az, hogy némely nagyhírű galériában be és kisétálhatok anélkül, hogy az a kutyát is érdekelné, nem jó dolog. A művészettel kapcsolatos párbeszéd nem szabad, hogy egy önmagát műértőnek nevező kör privilégiuma legyen, az embereket csupán beengedni pedig sokszor nem elég, meg is kell tudni szólítani őket.

Talán éppen ennek köszönhető, hogy vannak törzsvendégeink, akik vissza-visszajárnak hozzánk és a tapasztalat szerint előbb vagy utóbb, de vesznek is valamit. Lehetséges, hogy első ízben csak dekoráció gyanánt, ugyanakkor meggyőződésem, hogy minden ezekkel a kisebb értékű, első műtárgy-vásárlásokban gyökeredzik. Birtokolni valami szépet, valami jelentőset: ez a mindent eldöntő igény, ha a kortársról van szó.

Milyen kritériumoknak kell teljesülnie a művészeitek kiválasztásakor?

Persze akad ellenpélda, de az általunk képviselt művészek döntő többsége nem maga kopogtatott nálunk, hanem állandó kutatásaink során mi kerestük meg őket. Nagyra értékelem az ambíciókat, így számomra egy művész esetében meghatározó, ha azt látom, mindent megtesz annak érdekében, hogy láthatóvá váljék. Ez könnyedén lekövethető valaki kiállításainak, díjainak és együttműködéseinek listái alapján: a portfólió fontos, azonban nem minden.

Mégis hogyan kell ma befutni Magyarországon?

Ha valaki csak Magyarországra tervez, szerintem nincs esélye. Ma már elsődleges érdekednek kell, hogy lennie nemzetközi szinten is megjelenj, azonban az ilyen típusú nyitásnak a mai napig nincs kultúrája Magyarországon. A folyamat sok esetben ráadásul olyan banális dolgokon csúszik el, mint az angol nyelvtudás, mely ugyan egyre javul, azonban gyakran még mindig képes nehézségeket okozni.

Viszont még ennél is fontosabb, hogy tisztában legyél mindazzal, mi folyik körülötted a világban, hogy képes légy párhuzamokat vonni és meglátni, hogyan befolyásol műfaj műfajt és alkotó alkotót. Muszáj túllendülnöd az országhatárokon, ha máshogy nem is, legalább gondolatban.

Milyen márka a magyar a nemzetközi piacon?

Külföldön a brandet magát legtöbben még mindig Moholy-Nagy Lászlóval azonosítják, akinek a művei kint lógnak a Guggenheim falán. Azonban lássuk be, ennek már nem sok köze van mindahhoz, ami itt és most történik. A fő feladat, hogy a fiataloknak sikerüljön összekötni a jelent a múlttal, hogy egy olyan művészeti hitvallás jöhessen létre, amely képes egybefűzni művészek három generációját. Ennek kapcsán a kurátorok, szakírók meghatározó szerephez jutnak: számomra ezen a fronton példaértékű a Fenyvesi Áron vezette Trafó, mely képes volt az utóbbi években egy kézben összefogni a hazai fiatal generáció absztraktját. Ha ez a folyamat révbe ér, végre kiderülhet, amit mind tudunk, hogy Magyarország korántsem annyira láthatatlan, mint azt sokan gondolják.

Képek: Chimera Project

Szerző: czibolya

Legyél te az első hozzászóló!