Az érzelem terei – a tér érzelmei: Augusztinyi Fruzsina kiállítása

Augusztinyi Fruzsina Nyíregyházán született, tanulmányait építészként végezte a Debreceni Egyetemen. Építészeti és belsőépítészeti, valamint színházi látványtervezéssel foglalkozik. Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájában tanul. „Hasítottunk magunkból egy darabot, hogy a töredékekből otthont építhessünk” című egyéni kiállítása egy három részből álló kiállítássorozat első szegmense. Kapcsolódások és elengedések, intim és érzelmekkel teli terekbe való betekintés – ráhangolódás vagy első felütés, amely egy több szálon futó életpálya ívét rajzolja ki.

Tér – ember – érzelem – környezet: Augusztinyi Fruzsina munkássága ezen fő hívószavak mentén bontakozik ki. A ma már konceptuális alkotóként tevékenykedő művész Nyíregyházán kezdett el ismerkedni a művészet különböző formáival; gyerekként elsősorban a rajzolás és a grafikai minták érdekelték. Útja a képzőművészet felé eleinte nem volt egyértelmű, de a tizenéves Fruzsina és a ma itt álló, felnőtt művész önkifejezésmódjában mégis érzékelhető egyfajta folytonosság. Ez nem a használt médiumban vagy a vizuális jegyekben, hanem munkáinak mögöttes gondolatiságában keresendő.

Augusztinyi Fruzsina alkotásainak vezérfonalát az emberi lépték, az egyén és környezetének vizsgálódása alakítja, ami nem tudatosan, egy konkrét irányvonal mentén, hanem az évek során, egy intuitív folyamat részeként öltött formát benne.

Fruzsina ugyanis építésznek tanult, majd az épülettömegek léptékéből figyelme egyre inkább az emberi tényező irányába terelődött. Ez nem csak egy tervezői koncepcióalkotás során, hanem mindennapjaiban is megmutatkozott: amikor Budapestre költözött, nem az épületeket használta tájékozódási pontokként, hanem az apró részleteket jegyezte meg – egy narancshéjat az úton, egy biciklit a kocsma előtt vagy egy billegő aknafedelet.

A kis töredékek, vagyis emberi beavatkozások nemcsak tájékozódási pontok lettek Augusztinyi Fruzsina számára, hanem egyfajta érzékeny leképeződései a város ritmusának, az itt élők történeteinek.

Alkotói folyamatának gyökerei eleinte az építészet és az ember térhasználatának elemzéséből, kölcsönös viszonyrendszeréből eredtek. Ekkor fogalmazódott meg benne a kérdés, hogy vajon lehet-e egy tér empatikus, zaklatott, vagy épp megnyugtató? És ha igen, mitől válik ilyenné?

Alkotói hitvallása szerint a minket körülvevő terek képesek érzelmeket hordozni, reagálni ránk, ahogyan mi is reagálunk rájuk. Az itt látható, kiállított fotográfiák is ezen alkotói attitűd keresésében születtek meg.

A fotósorozat kiindulópontját egyetlen albérlet jelenti – egy lakás, egy bensőséges tér adja a keretet, amelynek lakói a képek főszereplői. A közel nyolc éves időszakot felölelő sorozat elsősorban portrékat ábrázol, így a szemlélőben joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért éppen az építészet felől közelítünk annak mögöttes történetéhez. Fruzsinát is gyakran éri a kérdés: „Miért nem épületeket fotózol?” Sokszor értetlenül is áll előtte, hisz szerinte ez is egyfajta építészet. Bár képein nem a konkrét épített környezetet láttatja, és első pillantásra az sem nyilvánvaló, hogy a szereplőket ugyanazon albérlet köti össze, ez a fizikai tér mégis jelen van – a rögzített lelkiállapotok és atmoszférák által elevenedik meg.

A képsorok nem csupán pillanatokat, hanem érzelmi tereket rögzítenek: olyan érzelmeket mint például az otthonkeresés, a veszteség, a bizonytalanság, az elengedés vagy az egymással való kapcsolódás dinamikáját. Mivel az építészet Fruzsina eszköztárának részét képezi, így ezen állapotok kivetüleseiként a fotográfiákon felsejlő hátterek, szituációk és kompozíciók mind megrendezettek.

Emlékszem, hogy valami nagy érzelmi dráma volt, valami randi ügy. Kiborulás, sírás, panaszkodás. Ketten voltunk Orsival, félig idegenek, és közben lakótársak is, és unatkoztunk. Orsi megtekert egy cigit, és amikor meggyújtotta, akkor egy kicsit kigyulladt a haja is. Jót nevettünk. Konkrétan semmi dolgunk sem volt, önmagunkkal voltunk elfoglalva, meg persze az unatkozással. Aztán gondoltam, hogy itt ez a pompás nyár, és én itt vagyok végre a fővárosban, örülök, hogy végre itt élek, úgyhogy készítek is ennek apropóján valami maradandót...

Míg a legtöbb arckép ugyanabban a szobában készült, a képpárokon megjelenő helyszínek időben és térben is eltérnek. A néhol tiszta, éles vagy elmosódott körvonalakkal kirajzolódó tájak és térrészletek tudatosan megkomponált társítások: az alkotó jelenlétét és érzelmi válaszreakcióját merevítik ki. Ezek a képpárok ugyanakkor nem a tökéletességre törekednek, egyes fotók digitális, míg mások analóg eljárással készültek: a véletlenszerű hibák, a mások számára talán elrontottnak tűnő részletek mind a képek őszinteségét erősítik.

A fotográfiák által felépített szellemi tér tulajdonképpen az otthonratalálás színtere, ami az egymás iránti empátia és a közös pillanatok által formálódik.

Egy olyan otthon, amit nem egy konkrét hely, hanem a másik emberben hagyott nyom és a bennük maradt lenyomatok összessége alakít. „Hasítottunk magunkból egy darabot, hogy a töredékekből otthont építhessünk” – fogalmazódik meg a gondolat fotósorozat címében.

Megkomponáltam valahogy képileg egy fájdalmas lelki ügyet, meg persze adódott mellé a negyvenöt fokos hőség, amit csak lenge ruhákban, vagy bugyi-melltartó szettben lehetett elviselni. Így készült az első képem, 2017 nyarán. Ekkor még elég rosszul tájékozódtam Budapesten, ami azért alakult így, mert bár megjegyezhettem volna az épületeket és az utcákat is, de ehelyett inkább a zebrán eldobott narancshéjakról, billegő aknafedelekről, útpadkákból kitört, furcsa alakú, szétszóródott betondarabokról azonosítottam be, hogy vajon merre járok… A támpontjaim folyamatosan változó részletek voltak, a barátaim pedig ehhez hasonlóan váltották fel egymást az albérletünkben. Ennek ellenére az egymásban megtalált otthonérzeteink a közöttünk lévő távolságokat nem érzékelték. Ez az egyetlen, ami állandó.

Fruzsina munkásságában azon túl, hogy a tér és az ember kapcsolatának természetét vizsgálja, egyfajta kísérletet is tesz arra, hogy megmutassa, az építészet nemcsak fizikai struktúrákban nyilvánul meg, hanem az emberi interakciók által ugyanúgy körvonalazódik. A fotográfiák így nem csak különböző élethelyzetek, érzelmi állapotok dokumentációi, hanem a művész szubjektív térértelmezésének a lenyomatai – amelyek egyszerre mesélnek az alkotóról és azokról, akiket megörökít.