Fél évszázad kreativitás - mélyinterjú Bartha Béla tervező-galeristával

Bartha Béla a magyar művészeti élet sokoldalú alakja. 50 évet töltött a divat és a design világában: az első felét divattervezőként, a következőt enteriőr-dizájnerként és művészeti galeristaként. Bardoni nevű stúdiója kiemelkedő színfoltja a Budapest antik- és kortárs galériáit felvonultató Falk Miksa utcának.

Már fiatalon ösztönösen érezte a divatot és a vásárlói igényeket. Gyerekként saját készítésű, modern, víztaszító anyagú fürdőruhájában ment le a Palatinus strandra a vászonfürdőruhák idejében. Meglátták rajta, és mindenki olyat akart. A strandról hazamenve levette a szabásmintát, és házilag gyártott fürdőruhát a strand népének. Nem sokkal később Bécsben adta el saját tervezésű blúzait. A bevételből beutazta Európát. Világot látott, élményeket gyűjtött és hazahozta a világ stílusát. Itthon fokozatosan bevonta a szabászatba egész családját, otthonukat manufakturális varrodává alakíttatta. 

Hamarosan országossá nőtt Adoni nevű prémium divatmárkája, és a magyar szocializmusban addig sosem látott, egyedi 100-as Audijai közül válogathatott reggel munkába menet. Sok munka, hit, öröm és hála fűzi szakmájához. Múltjáról és enteriőr/művészeti kurátori jelenéről, hollywood-i szupersztároknak készített egyedi turbánról, vagy éppen házias gulyáslevesről galériája kényelmében mesélt.

Szia Béla, mesélsz a tervezői kezdetekről, és a művészet-szereteted gyökereiről? 

A neveltetésem része volt a művészet szeretete. A kezdetektől egy kultúrkoktélban lubickoltam, amit az élet adott, vagy ami az élet volt nekem, és a közegem megbecsült érte. Bár a megfelelés kevésbé érdekelt, mint őket. Szabad, elfogadó, szépségkereső attitűd jellemzett. Úgy kezdődött minden, hogy szemben lakott velünk egy kalaptervező hölgy. Először csak besegítettem neki, majd a tervezésbe is belefolytam. Kedvelték az ötleteimet, mert különlegesek voltak. Egyszer népi ihletésű száda blúzt kezdtem varrni. 

Megfogtam belőlük 250-et, és felültem a bécsi vonatra. Rögtön az első boltban eladtam mindet. Aztán jött az úgynevezett banánszoknya, látványos nyolc elemből álló ruhadarab. Később elkezdtem komolyabban tervezni, például Madame Rochas ihletésű selyemblúzt, ami már a kezdeti népies vonaltól szignifikánsan különbözött. A jó megérzések, kreatív megoldások sikerekhez vezettek. Modellező és divattervező hölgyet alkalmaztam, műhelyt béreltem. A 70-es évek végén járunk. 

A luxus kiváltság volt. Nyugati autók, emelkedett életmód, Budapest felfigyelt rám. Az akkori világ anomáliája volt persze az egész, mert ha minőséget nehezen, de lehetett találni a piacon, fantáziát nem nagyon – nekem pedig rengeteg volt hála Istennek.

Hogy lettetek országos méretű presztízsbrand? 

A magyar termelés és forgalmazás korlátozva volt. Én nem voltam cég, iparos engedélyem sem volt. Mikor kezdték mondani, hogy kell, egy varrónő iparengedélyét béreltem ki. Akkoriban harmincezer forintnyi havi forgalmat lehetett maximum bonyolítani. És ha esetleg megállítottak az utcán, hogy ki maga, én voltam Molnár Pálné. Kezdetben kalapkészítő engedélyem volt - nem ruha és konfekció -, de nem is érdekelt ez senkit. 

Eljött 1980, törvényessé tették a GMK működést. 
Ekkor jött létre az Adoni, az első, bejegyzett magyar cégek egyike. El is kezdett szárnyalni. A nagyobb bevételeket visszaforgattam a technológiába, japán csodagépekbe például. Ismertté, országos méretűvé váltunk, 40 személyes varrodával a háttérben. Sorban álltak kora reggel hatkor vidékről a kereskedők. 

Egy évben három bemutatót tartottunk, két hétköznapi és egy alkalmi kollekcióval, kb. 150-200 modellel, luxusszállók konferenciatermeiben. Egymás után háromszor is meg kellett rendezni őket a nagy érdeklődésre való tekintettel. Évtizedes, non-stop, nagyipari tervezés volt ez részemről. Mindent megcsináltam, amit lehetett, és érdekelt az eredetiség. Minőségi öltözékek voltak, senki nem tudta utánunk csinálni, mindössze a silány kópiáikkal próbáltak versenyezni velünk. 

Világsztárok vettek körül. Ezek mind emlékezetes találkozások, de az életemre nem voltak meghatározó hatással – ők nagy kanállal ették azt, ami én vagyok, én meg szívesen adtam magam. Hívtak a világ minden tájára, de csak átutazóba mentem. Jó volt nekem itthon.

Aztán a divat felől az enteriőrök és a képzőművészet felé fordultál. Miért és hogyan történt ez a váltás, hány éves a Falk Miksa utcai stúdió?

Minden profit a termelésbe, a gyártásba került vissza, ahogy már korábban említettem, mert én abban voltam igazán jó. Ez sokáig jövedelmezően működött. Az Adoni-divatbirodalom veszte a rendszerváltáskor az országot elárasztó ruhaipari cikkek lettek. Másrészt nagy mennyiségben másolták a ruháinkat országon belül, ami felhígította a minőséget és elvonta a vásárlóerőt. A végén kitettem a divatkarrier alatt összegyűlt saját bútoraimat, tárgyaimat is a kirakatba. 

Meglátott nálam egy cégvezető egy Pierre Cardin íróasztalt. Megtetszett neki, de mondta, hogy nem tudja, hogy rendezze be az irodáját. Mondtam, semmi baj, megcsinálom. Nagy sikert aratott. Elindult a lakberendezés, és az így összegyűlő tárgyakból megnyílt a Falk Miksa utcai üzlet, galéria.

Leginkább talán a szecesszió – art deco – bauhaus, és a 60-as 70-es évek a lakberendezési tárgyait keresed és kínálod, de megtalálhatóak Nálad más stílusok kiemelkedő, egyedi darabjai is az eklektika jegyében. Milyen tárgy dobogtatja meg leginkább a Te szíved? A személyes és a galerista ízlésed kéz a kézben járnak?

Otthon kevesebb az art deco, több az ősi, törzsi, elemi ihlet. A zsigeri forma- és minőség-érzékenység mindennek az alapja. A divatban a jómódú középpolgárt szólítottam meg, a bútorok exkluzívabbak. Sokszor külföldiek veszik őket. Lépjünk vissza most egy kicsit megint az időben. Prosperitás volt, özönlöttek a nyugatiak ide dolgozni és élni, és jöttek a cégek is. A (nekik) olcsó lakásokat gyakran megvették, nem bérelték. Közben én rengeteget utaztam, tájékozódtam, inspirálódtam. A nyugati közönségnek pontos értékítélete is volt, tudták, hogy amit nálam kapnak, az minőségi. 

Volt, hogy bejött valaki, megkérdezte, ki csinálja mindezt, mert páratlan Európában ez a jó ízlés. Mondtam, hogy én. Kiderült, hogy egy londoni nagy cég és befektetői alap van mögötte, és szívesen átemelné a Bardonit Londonba, a Newborn Street-re. Mondtam, tegye. Nekik nem a nagy számokról szólt volna ez, hanem a presztízsről. Ezekben a szakmákban a legnagyobb érték a kreativitás, meglátták az egyediséget a galériában. Aztán a költözés végül elmaradt.

A stúdió másik profilja a műtárgyak, képzőművészet, szobrászat. Milyen műalkotás kelti fel a figyelmedet, és kerül be a galériába?

Behoztak egyszer egy másfél méter magas kopottas, de színpompás szélkakast a munkások az utcáról. Sehol nem tudták eladni. Nekem kellett. Bejött egy bácsika, és megvette. Később Elton John akkori lakberendezője jelentette nekem, hogy a Westminsterben látta viszont egy rendezvényen: a kakasom ott figyel egy kupola alatt, Norvégia leggazdagabb embere vette meg. Ornanói herceg, brunei szultán, marokkói király mind voltak a vevőim, de amit mondani szeretnék, hogy nálam az ötlet, az eredetiség is fontos komponens. 

Van, hogy a mellettem lévő galériák megijednek, hogy én mit teszek ki: ehhez hit is kell, meg szem is. Hoztak be és adtam el két és fél méteres vertikális fúrógépet is mint műtárgyat. Megláttam benne a művészetet és meg tudtam láttatni másokkal is.

Hogy viszonyul egymáshoz a lakberendezés és a művészet nálad? Mitől jó, mitől működik jól egy enteriőrbe szánt műalkotás egy kiállításra szánthoz képest – vagy a kettő egyezik?

Stílustiszta környezet engem nem érdekel, de nincsenek szabályok, vagy elrendeltetések. Egy műalkotás hatásmechanizmusa kiállítótérben valószínűleg ugyanolyan, mint élettérben. A konkrét élettér használói döntik el, milyen műalkotással élnek szívesen együtt. Ami nekem fontos, hogy milyen hatással vannak egymásra mint berendezési tárgyak. 

Engem divattervezőként és galeristaként is érdekel a határfeszegetés, az egyediség, az ízlésesség. Belülről pedig megélem ezeknek a szakmáknak a közös eredőjét, ahogyan például Philippe Starck is dizájnerből lett lakberendező.

Vállalsz ma is magánmegbízást lakberendezésre?

Vállalok.

Ha a szakmai utad kettéosztható olyan címekkel, hogy divat és design, mit tekintesz egyik és másik nagy sikereinek, örömeinek? És mik voltak a legnagyobb kihívások?

Divatban azt, hogy lehettem meghatározó erő itthon, hogy nagy sikere volt az ötleteimnek, szinte megalkuvás nélkül. Lakberendezésben minden nagyobb projekt egy-egy siker volt. Végülis ezek mind flow élmények voltak, belecsobbantam, és csináltam. Innen nézve pedig minden siker volt. Előfordult például olyan, hogy papíron más egy terv, mint a valóságban, de ezek mind felülíródtak. Eleve a csinálás öröme felülmúlja.

Mit gondolsz, a design által mit fog tanulni az ember önmagáról a század elején, mik a kihívásai a jó design-nak? A régi elgondolás, hogy egy-egy bútort több generáció számára terveznek, illetve antik tervezési és kivitelezési attitűdök lehetnek-e ma értékesek?

Korábban a design-tárgyak befektetési tárgyak is voltak, ma a fogyasztás tárgyai. Azt hiszem, ebben lassú lesz a szemléletváltás. A versenygazdaságok gyorsulásra vannak tervezve, és csak trauma által lassulhatnak. Az is lehet, hogy egyszerűsödni fog az érzékelés gazdagsága, és az is, hogy bővül – talán a közösségi szemléletektől is függ. 

Meglátjuk…

Interjút és a képeket készítette: Gyöngyösi Hunor