Miért volt a Pop Art az első Queer Art mozgalom?

A Tate Modern Galéria március elején nyitotta meg retrospektív kiállítását, amellyel Andy Warhol Pop Art művészete előtt tisztelegnek, és ez alapján merült fel a kérdés, hogy hogyan változtatta meg a Pop Art a mainstream Queer Art fogalmát?

A több mint három évtizedre visszanyúló Pop Art, először az 1950-es években jelent meg Londonban, majd Franciaországban, Nyugat-Németországban, az Egyesült Államokban, de még a Szovjetunióban is gyökeret eresztett ez a képzőművészeti irányzat. A Pop Art művészek fiatalok és ellentmondásosak voltak; elutasították a metafizikai „jelentést” és a mindennapi „valóság” megmutatására törekedtek.

Abban az időben, amikor a Nyugat tapasztalta a fogyasztás felgyorsulását, a művészek kritikusan álltak hozzá a kultúrához, a demokráciához és az identitás kérdéséhez, amelyet az egyén fogyasztási hatalma határozott meg. Ha megértjük a reklám propagandista nyelvét, akkor megértjük a Pop Art-ot. Átfogalmazva René Descartes-t, „Fogyasztunk, tehát vagyunk”.

A háború utáni időszak művészeinek központi dilemmája volt, hogy elfogadják-e az uralkodó fogyasztói ideológiát – mint a művészet előállításának egyetlen modelljét -, vagy pedig elutasítják azt. Andy Warhol mindkettőt megtette. Nem hiába nevezte stúdióját „Gyárnak”, és bátran kijelentette: „Art is Business”.  Azonban a fogyasztói rendszerrel szembeni kritika minden művében fellelhető valamilyen szinten, a fegyvere a kiszámíthatatlan humor és provokáció volt.

A posztmodern irónia egyúttal a mainstream (nem)gondolkodás kiemelésére és feltárására szolgált. Fiatal queerként – és az 1950-es évekbeli New York sikeres reklám illusztrátoraként – Andy Warhol gyorsan megtanulta a „rejtett jelentés” furcsa szükségességét, és soha nem felejtette el. Hamarosan ő és kortársai voltak az első képzőművészek, akik elkezdtek foglalkozni az identitás, a nemek és a szexualitás kérdésével, feltűnően (poszt) modern módon.

A dadaizmus és az egzisztencialista filozófia kulturális örökségéhez tartoztak, az identitáspolitika kialakulása előtt a pop art művészek és teoretikusok hozzájárultak az 1960-as évek „felszabadító mozgalmaihoz”. Susan Sontag 1964-es esszéjében, Note on “Camp”, írt le egy új avantgárd stílust, amely feltűnő hasonlóságot mutatott a Pop Art kortárs meghatározásaival. Susan Sontag szerint a „CAMP” öntudatos, magát felvállaló giccs, ami tudja magáról hogy camp, de a “fogyasztó” közönség nem tudja, vagy nem ismeri el, hogy ami tetszik neki, az giccs. Úgy véli, hogy a camp mindent idézőjelben lát.

Linda Hutcheon a fogalmat a paródiával hozza összefüggésbe, mint az egyik fő jellemzőjét a posztmodern művészeteknek. A kétneműség, a hermafroditizmus vagy annak megjátszása tuti, hogy camp, ami minden mást jelent, mint ami. A természetellenes esztétizálásra való törekvés elsősorban a színpadiasságban jelentkezik, és ennek fontos eleme a nemekkel folytatott játék. “A camp színtiszta esztétikum”, de egyben ravasz stilizáció, egyúttal a középosztály átverése.

Az olyan pop art művészek számára, mint Andy Warhol, éppen ez a „camp” érzékenység vagy személyiség generálta Pop Art műveiket, és teret teremtett önmaguk feltárására. Warhol valójában aggodalmának adott hangot; elrejtve ezt erőteljes látványvilágával. Tudatosan öntudatos és irónikus bonyolultsága miatt a Pop Art bárki számára bármi lehet, ami megmagyarázza tartós vonzerejét.