’Mit tanulhatunk a fáktól?’ — Csizik Balázs kiállítása a Molnár Ani galériában

Csizik Balázs kiállításán fa és beton anyagiságban és képiségben találkoznak: Molnár Ani hófehér belvárosi kortárs művészet-dobozában urbanizmus és népiesség kezd absztraháló formajátékokba. A galéria és Balázs geometrikus és újmediális fókuszaikban találnak egymásra — a PS a megnyitón járt, Balázzsal és Anival beszélgettünk.

Csizik Balázs fiatal képzőművész grafikai, építészeti hangsúlyokkal. Egyetemén, a BME-n a vizuális kommunikáció diákja, majd tanára. Az ember jelenlétét egyszerre környezetében, alkalmazottságában, és az absztrakcióban keresi. Abszurd helyzetben házasítja a tájat a várossal, minimalista-konstruktivista posztszocialista urbánus közegeket, épületeket mutat, valóságszerkesztést folytat. Humoros gesztusokkal dekonstruál, hiányokat-többletet, kivágásokat-layereket alkot — a képiség különböző határ-létmódokban jelenik meg.

Balázst, a nagyapát, a nagyapai fafaragó hagyományt, és Balázs feleségét, a friss házasság erdélyi otthonának érzeteit és gondolatiságát Budapest, Székesfehérvár és Csíkszereda vizuális elemei kötik össze. A fák tanulságai tájkép-idézeteken, a keretezés gesztusára kacsintásban, a csizikbalázsi layerezettség térbe lépésében, és egyszerre a fa hangsúlyozott anyagiságában és szellemiségében tárulnak elénk. Az urbánus lélektelenséget ornamentikus-természeti lelkesség fogja kézen.

Terjed egy videó a neten, melyen az autó fedélzeti okosrendszere megzavarodik: nem ismer fel egy lovaskocsit, hol teherautónak, hol autó mögött sétáló embernek értelmezi. A magasművészeti lovaskocsi-létmódkeresésben Csizik Balázs lovaskocsija kivágatként a semmi és minden, a galéria élet-desztilláló fehér falára ugrik, sziluettje keretként egyszerre városi képnek adja át magát.

Szia Balázs, kezdjük itt helyben — mi a stúdió története?

Ez itt, ahol vagyunk, a művészi és alkalmazott erőket egyesítő közösségi szellemű alkotóterünk, a Forum Urbanum. Az Urbanum művészi-tudományos jellegét, interdiszciplináris városinspirált kérdésfelvetéseit az Onion szociális-kulturális hangsúlyú kreatív és PR vonalai egészítik itt ki – munkájukban az Urbanum és az Onion egymást is segítik.

Az Urbanumban alapítótársaim Kulcsár Géza és Vo Son Nam voltak, az Oniont Pálfai Domokossal kezdtük, aki a hagyma emotív, storytelling-fókuszú sírás-nevetés oldalát adja, míg én signature layerezettségemmel, koncepcionalitásommal vagyok jelen benne. 

Itt, a Budafoki úton ez a hely nagy ablakain át az utcával szorosan együtt élő hub a város szövetében — melyet a közösség számára is különböző módokon, könyvbemutatókkal, vetítésekkel, vagy galériaként, nyitottan tematizálunk.

Hogy néhány vonással portrét fessünk: fiatalon hogyan ragadott magával a vizualitás és tört művészi kifejezésre?

Nagyapám fafaragó művész, az első kiállításom vele közösen volt, anyukám pedig dekoratőr. A szépségigényű anyaghasználat fa-, fém-, műanyag- és papíralapjait tőlük hozom. Apukám és az ő oldala az Ikarus gyár szereplői gépészmérnök-kereskedelem spektrumon, így másfelől egy ipari-kozmopolita világot is kaptam, Kínában is sokat éltünk.

A fával, papírral való munka a természetszeretetet is jelentették nekem. 18 éves koromig tudatosan zoológusnak készültem. Gyerekkoromban 1:1-es meggyfa állt a szobámban diorámaszerűen, a bioszféra egy szeletének gazdagságát modellezve. Gerard Durell vagy Steve Irwin nyomain komolyan kutattam, megyei versenyeket nyertem.

Egyetemi tanulmányaim tárgyának aztán a vizuális kultúrát, kommunikációt választottam, de a természettel-biologikummal máig egymásba érő világok bennem. A szülői hatás a mérnökség felé terelt, most vizkomm vendégelőadóként a BME-n a racionalitás és a kultúra szeretete egyszerre jellemzik a munkámat. 

Hogy alakult ki az épület-fókusz nálad, melyet az emberábrázolás sokszor a háttérben kisebbként, rétegként, hiányként, és lehetőségként kísér?

Kicsivel több, mint tíz éve élek Budapesten, a megfejtésre váró kérdések engem az urbanisztika felé tereltek. 2017/18-ban fordultam erősebben a művészet felé, építészeti alapforma-, és valóságosság-tanulmányokkal a fotótól a tárgyakig. Konstruktivista kísérleteim helyszíne, felfogó közege ekkor is a természet volt. 

A formáktól egyenes út vezetett a moduláris épületekig a mérnöki-, vagy a székesfehérvári panelvilág tapasztalójaként az architekturális elemek többirányú vizsgálatában. Az épület vált indirekt emberábrázolás-tereppé a hangsúlyozott képiség metanyelvén, kitakarásokban, szituációs játékokban.

A fák tanulságai a tájkép esztétikai értelmein túl a fa anyagiságában és szakralitásában, premodern természet-észlelésben mutatkoznak meg a kiállításon: az egymásra utaló alkotások önreflexív gesztusok mellett transzcendens minőséggel is rendelkeznek. A humor mellett az olykor fenyegető urbánus világ feloldozást talál a népiességben?

A város felől indítva: szülővárosom, Székesfehérvár mocsárra épült szakrális és társadalmi központ, sokáig az ország fővárosa, koronázó helye, a magyar vallásalapítás központja egyszerre ipari központ is — a középkori városmagot panelgyűrű veszi körül. Egy korábbi munkámban a koronázó templomot egy panelre építettem rá, a katolicizmus és a szocializmus társadalmi kohéziós erejét egyszerre megjelenítve. A helyi urbánus vizuális kódok sokféle minőséget hordanak, melyekhez a kiállításon Budapest és a csíki medence kódjai társulnak.

Korábbi Malevichnek dedikált Waste Suprematism sorozatomban is felmerült már a rendezettség kérdése, a létkérdések, a térhez való emberi kötődés tágabban a Prima Materia vagy a Synesthesia sajátjai is.

Az új Molnár Ani-kiállítás magjában a tájba szerkesztett toronyházak megszólítanak egy rétegzett kopjafát, egymás mellé rendelt világok párbeszéde alakul ki. Kulcselem, hogy a városban a farostlemez táblák számítanak zajnak, a természeti környezetben pedig a beton idegen. Több visszajelzés érkezett, hogy valóságot leképező munkákként is megállják a helyüket a számomra elsőre valószerűtlen tájba vetett felhőkarcolók. 

A fa anyagisága és a városképek feltételessége köré gyűlő párhuzamos tézisek szólnak egymáshoz. A falusi körforgalomban álló népi fakeresztnek támasztott iparias alumíniumlétra megfeleltetés, játék, kérdés lehet, hogy hogyan érdemes az égbe felmászni.

A művészet olykor elveszti kapcsolatát a közönségével, te ehhez a kapcsolathoz alkalmazott művészként és tanárként is nyúlsz — ez a három világ milyen tanulságot hoz egymás számára?

A multidiszciplinaritás a kreatív energiáimat egyszerre felhangolja és finomhangolja. A három megközelítés közös eredői a város. Mikor egy projekttel foglalkozom, az közvetett töltődési felülete egy másiknak.

Az inspiratív határhelyzetek éltetik a művészetemet és engem is művészként. Molnár Aninál van is lehetőségem megélni jótékony együttműködéseket, például Hámos Gusztávval, Asztalos Zsolttal és Katja Pratschkével dolgoztunk fel együtt korábban városi térkérdéseket.

Most Molnár Anihoz lépve: szia, Ani, hogy alakult ki az együttműködés Balázzsal és hogyan illik ő a galéria művészei közé?

Balázzsal 2019-ben ismerkedtünk meg a szentendrei Art Capital fesztiválon, ahol egy csoportos kiállításon szerepelt. Ő akkor kezdett érdeklődni galériás képviselet iránt, a galériám pedig nyitott volt a bővülésre. 

Az új művészekkel történő együttműködések esetében fontos, bár nem kizárólagos szempont a már meglévő művészkörhöz való kapcsolódás. Balázs művei izgalmas párhuzamba állíthatóak mind a konceptuális fotósok (pl. Farkas Dénes, Asztalos Zsolt), mind pedig a geometrikus absztrakt művészek (pl. Konok Tamás, Haász István) alkotásaival.

Közös sikerünk volt, hogy 2020-ban felvették a galériát a Paris Photo New York művészeti vásárra Balázs solo show-jával, mely sajnos a Covid miatt online került megrendezésre. Még ebben az évben nyílt meg az első kiállítása a Molnár Ani Galériában, és azóta aktív szereplője a galéria képviseletében helyi művészeti vásároknak is.

Csizik Balázs 'Mit tanulhatunk a fáktól?' c. kiállítását december 2-áig láthatjátok a Molnár Ani galériában, Budapest belvárosában.

Csizik Balázs | Web | Instagram — Molnár Ani Galéria | Web | Instagram

Onion | Web | Instagram — Urbanum | Web | Facebook

Fotók | Csizik Balázs

Szöveg | Gyöngyösi Hunor