Rádóczy Bálint: Tollfosztás — Premierfilm
Rádóczy Bálint vizuális művész, a pécsi Apolló artmozi kreatívja. Művei a civilizáció versus természet, a társadalmi érzékenység, az intimitás, az álommal vegyes valószerűség, a corpus humani és a szigorúbb experimentum úttalan útjainak képei. Fotói érzékiek és gondolatiak — a törmelékek és töredékek lenyomatai. Legújabb munkájának, a Tollfosztás című performanszfilmnek online premierjét nálunk, a PS-en láthatjátok — előttetek, a nagyközönség előtt most debütál.
Rádóczy Bálint képzőművészeti mesterdiplomáját Zürichben szerezte. Művészete fotó, videó és szöveges alapú. Hősei között Jenny Holzer, Louise Bourgeois és Wolfgang Tillmans szerepelnek. Inspirálja az Art Brut, az Arte Povera, a bécsi fantasztikus realisták, vagy R. D. Laing pszichiátriai munkássága, és Jiddu Krishnamurti bölcselete is. Szülei az anyagformálás mesterei, édesanyja Füzesi Zsuzsa szobrász, édesapja Rádóczy László építész. A saját és az Apolló mozi művészi életén kívül Bálint lelki életek segítője is.
A Tollfosztás fél órás, fekete-fehér, némafilmeket idéző, hangalámondásos munka. Főszereplője az ország elhagyatott helyszínein tollakat hullatva a komikum/komolyság kétélű késével párnákat „áldoz fel”.
Szia Bálint, miről szól a Tollfosztás?
Láttál már párnaölést filmen?
Hogy miről szól, azt nem tudhatom, mindenkinek saját kulcsa van hozzá. Sokfelé kapcsolódik, sok mindent fel- és megidéz — én a miértjéről tudok mesélni.
A legszemélyesebb értelmezési szinten a Tollfosztás a művészet önkritikus allegóriája egy életközép-válság tükrében: egy lényegében értelmetlen tevékenységet ismétlek a végtelenségig saját filmem szereplőjeként.
Ha feldobsz valamit az égbe, egy pontig emelkedik, majd megáll — aztán elkezd lefelé esni. A film ezen a feszültséggel teli, vákuumszerű holtponton játszódik, ahol az emberben felmerül: lehet, hogy a vágyai nem oda vezetik, ahova el szeretne jutni, hogy a teljesség nem arra van, amerre kereste.
A Tollfosztás ívére igaz, hogy A pontból A-ba tart, és közben is A pontban marad — talán egyfajta tarrbélaságban. Ennek mi a háttere?
A narratívát hiányolod? Tarr Béla értelmezésem szerint olyasmit állít, hogy saját történeteinket nem tudjuk akként megélni, mert egy történet csak a kívülálló nézőpontjából válik azzá.
A történetekhez kell narrátor és közönség.
De történeteink nem csak ezért nincsenek. Azért sem, mert pszeudó-helyeken (mint Marc Augé “non-place”-ei), pszeudó-történetekkel ringatjuk magunkat biztonságos álomba. Az ember igazi tragédiája a dráma nélküliség. Se narratív ív, se karakterfejlődés, se tragédia, se katarzis… Ezért van történet-fogyasztás, történet-ipar. Egy moziban dolgozom, ugyebár – ha közösség van, történet is lehet.
Az ismétlés talán a legismerősebb narratíva mindannyiunk számára. A repetíció monotonitását napi rutinjaink adják: a munka-bevásárlás-szórakozás-takarítás-főzés-nyaralás-alvás. Na mégegyszer, elölről. Újabb és újabb párnát boncolok, hátha az egyikben megtalálom, amit keresek — ki tudja, mit.
A hangalámondás a “nem-történés” ellenpontja, távolítva egészíti ki azt. Miért éppen Törőcsik Mari monológját halljuk az 1971-es Maár Gyula filmből, a Présből?
A Mari hangján, mondjon bármit is, nekem mindig a józanság szól. A Mari mindent tud, a Marit nem lehet átverni, a vesédig lát, egyfajta isten-pótlék.
Amikor megtaláltam ezt a monológot, akkor kezdődött a fejemben az egész tollfosztós dolog, tehát a hanghoz jött a kép, és nem fordítva. Ha így nézed, ez egy illusztráció, rekontextualizáció, appropriáció, sampling és hommage.
Ez a szöveg nekem önmagában áll, kikívánkozik a filmből, olyasmi légüres térbe, mint egy galéria “white cube”-ja, vagy “black box”-a. Evidens volt, hogy „eltulajdonítom”. Vagy két évig forgattam magamban, amíg a vizuális réteg megszületett a fejemben hozzá — aztán még három évig tartott, mire valósággá vált.
Az eredeti jelenet a filmben mindössze hat perc. Hosszú, végtelen hosszúnak tűnő szüneteket tettem bele. Nagyon sok negatív időt vittem a filmbe, amit a néző a saját gondolataival kell, hogy eltöltsön.
A Tollfosztás irányított meditáció, nem szórakoztatás.
Fotósként más lehet filmet készíteni, mint filmesként?
Mindig állóképekben gondolkodom, nem történetekben. Ez sem egy hagyományos film, hanem egy nézők nélkül felvett performansz-sorozat dokumentációja. Ezért nevezem performansz-filmnek: így talán senki nem számít elbeszélésre. Azért, mert kicsit mozog valami, ezek még képek — hasonlóan a Quatsi trilógiához, mely szintén képek sorozata, ahol a narratívák hiányából rajzolódik ki egy nagyobb történet.
Szerintem a fotó még mindig az emberiség egyik legizgalmasabb találmánya.
Hogy egy gombnyomással, egy lenyomat erejéig meg tudod állítani az időt, nekem a mai napig felfoghatatlan csoda.
Miért a vidéki, periferikus helyszínek kitüntetettsége? Radikálisan kérdezve a társadalmi hasznosság kevésbé kitüntetett pontjai a humánum számára mégis értékesek?
A hangyaboly közepe, a civilizált, nagyvárosi közeg számomra üres díszlet. Szűk viselkedési normák között eltakarjuk, ami csúnya vagy félelmetes, renováljuk, korszerűsítjük, újrafestjük, hogy úgy érezzük, nem foghat rajtunk az idő — nekem ebben van valami fojtogató.
Viszont a természetben mindig otthonosan érzem magam. Itt az elmúlás és az újjászületés jelenvalósága magától értetődő. A mocsok, a rohadás és a növekedés, a virágba borulás egyszerre. Azt hiszem, az ember kíváncsian néz az elmúlás tükrébe, hátha valami kiderül a saját jövőjéről. Ismerkedés a halállal.
A funkciójukat vesztett civilizációs létesítményeink csontvázai hasonló kettősséget hordoznak. Számomra ezek a valódi terek, ahol nem felhasználóként, hanem résztvevőként vagyok jelen.
A párnákba hagyományosan fiatal madarak tollát töltik, így a film emberi illékonyságunk analógiája is. Mindannyian fiatalságunk tollait tépjük, olykor hiábavalóan, és komikusan, de egyfajta nyugodt szépségben – ez van?
Nagyon örülök, hogy észreveszed a helyzetkomikumot, egy kicsit féltem, hogy túl komolyan veszik majd a filmet. Ez a felfokozott költőiség, meg a belassított pátosz vicc is lehet, önirónia. A művészséghez, azt gondolom, komikusan abszurd fontosságtudat társul.
Menthetnék életeket a sürgősségin, vezethetnék buszt, vagy tölthetnék fel árut a közértben, de én párnákat kaszabolok. Ez az alkotás a művészet karikatúrája, és ezzel együtt azé a társadalomé is, mely az individualizmust többre tartja, mint a mondjuk a tanító-segítő munkaköröket.
Ha tudsz nevetni magadon, jó úton jársz.
Felismered a mintáidat, ezáltal felszabadítod magad alóluk, hisz ha ellenük dolgozol, ugyanúgy a rabjuk vagy. Az identitás eleve egy fikció, amivel leválasztjuk magunkat a világ többi részétől. Ha látod az egészet, a saját helyedet az egészben, ha képes vagy a végtelen részének érezni magad — ha mondjuk, válaszolva kérdésedre, az öregedést nem a saját egyszeri és megismételhetetlen tragédiádként éled meg, hanem az élet lüktetésének apró dobbanásaként: akkor jóval békésebb lehetsz.
A tollfosztást története a nőiséghez köti, mégis hipermaszkulinizált alak végzi a filmen. A social média a női-férfi jegyeket sokszor felerősítve prezentálja az elfogadásért kiáltva. A film erről mit gondol?
Én elég feminin fiúcska voltam, emiatt sokat bántottak. Ambivalens a viszonyom a klasszikusan férfias férfiakkal, akiket igyekeztem minél hitelesebben lemásolni, hogy befogadjanak. Egy kicsit mindig a heteronormatív társadalom lábadozó áldozataként alkotok.
Szerettem volna egy izmos férfit egy ártalmatlan, szelíd szerepben ábrázolni anélkül, hogy kasztrálnám. A gyilkos döfés itt nem nem vért ont, hanem pihéket szül. A tollfosztás hagyományosan női, gyűjtögető tevékenység, de a tollak betakarítását a filmben a szétszórásuk váltja fel — egyfajta “magömlés”, a férfi nemi szerepe felé kacsintva.
A sebezhetőség nem gyengeség, és a keménység sem erő — ami túl merev, az nagyon törékeny. A binaritáson túl én a rugalmas oszcillálás a híve vagyok. Engedjük, hogy meglegyen bennünk minden: mikor mire van szükség.
HELLO, MI VAGYUNK A PS CREATIVE – DIVAT PR ÉS KREATÍV ÜGYNÖKSÉG BUDAPEST SZÍVÉBEN ÉS A PS MAGAZIN KIADÓJA 2010 ÓTA.
